Rudas Attila a csalódások és útkeresések után az amatőr színjátszásban találta meg pályáját
Profi színésznek készült, de hamar rájött, az nem az ő világa. Különböző amatőr társulatokban
dolgozott, idővel rendezni kezdett. Kipróbálta a művelődésszervezést és a televíziózást is, jelenleg oktató és több színjátszó csoport vezetője. Elmondása szerint sosem fog megállapodni, abszurd életébe ez nem fér bele. A XII. kerületi művelődési központ
színjátszó társulatát, a Drazsét 2002-ben alapította meg. Rudas Attilával a Koldusopera
című darab bemutatójának apropóján beszélgettünk.
– 1996-ban megrendezte A kopasz
énekesnő című Ionesco-darabot, amit
az értékvesztéssel indokolt. 2007-ben
ismét ezt a művet állították színpadra.
Van összefüggés?
– Egyszerűen arról van szó, hogy a világ, amelyben élünk, semmit sem változott tíz év alatt. Az értékvesztést
globálisan figyelem, de nem hiszem, hogy például az emberek kényszerből választják azt, amit beléjük nyomnak. Egyre szűkebb az a réteg, amely a felé a kultúra felé fordul, amely nem le-, hanem
felépíti a személyiséget.
– Az 1996-os év miben volt sorsfordító, hogy ekkor üzent a rendezéssel?
– Akkor lett vége profi színészi pályafutásomnak. Egerig jutottam el, onnan tértem vissza kétéves vergődést követően, hogy aztán egy évig újságot hordjak. Furcsa volt a döntés, miután 13 éves korom óta a színészi pálya határozta meg az életem.
– Mi volt a döntés legfőbb oka?
– Nem tetszett a struktúra, amiben dolgoztam.
– Ezt így nem mindenki érti…
–A Goór Nagy Mária Színitanodában végeztem. Kapcsolatok és egyetemi háttér nélkül nagyon nehéz elhelyezkedni színészként. Ráadásul Egerben szinte csak táncszerepet kaptam. Mindig is tehetségesnek tartottam magam, ám csakMrozek Pulyka című darabjában látott játékomnak volt visszhangos sikere, azElső Paraszt voltam én. Türelmetlen voltam, és mivel rajtam kívül „hatezer” fiatal is előre kívánt törni, befejeztem.
– Nem egy könyöklős alkat…
– Alkatilag sem vagyok rá alkalmas. A Pulyka című darab után volt egy meghasonlásom: hazamentem és feltettem magamnak a kérdést: nekem
ebből fog állni az életem? Nyughatatlanságom miatt kerestem és keresem
azokat az utakat, amelyek nem csak a színházzal kapcsolatosak. Azért is vagyok alkalmatlan a színészi szerepre, mert kizárólag azzal nem tudnék foglalkozni.
Sok a színész, kevés a munka. Könyökléssel nem lehet átélni a közös alkotás örömét. Márpedig én erre vágyom, és ezt az alternatív színházcsinálás
adhatja csak meg. Talán azért, mert ott tudja mindenki, hogy nem ebből él
meg. Ezért is értékesebb.
– A családban nem említették annak idején, hogy a színházból nehéz megélni?
Nem lehetett lebeszélni a színházról?
– Nem próbáltak. A Harlekin Gyermekszínházba felvételiztem 13 éves koromban, és öt évig ott is játszottam. A Vörösmarty gimnáziumban irodalmi-drámai
fakultációra jártam, de közeledett a rendszerváltás, majd el is jött, és látni lehetett, ahhoz, hogy valaki „életben maradjon”, könyökölnie kell. Megpróbáltam a színművészetit, a harmadik rostán estem ki, elmentem háta Madách Stúdióba, ott ismerkedtem meg a profi színházcsinálással. Ez volt életem legnegatívabb élménye.
– Hogyhogy?
– Valószínű magam miatt, nem bírtam senki felé nyitni. Nem volt kedvem
lemenni a büfébe „nyomulni”. Nagyobb misztériumot gondoltam egy színház köré. Összességében volt két jó évem a tanodában. Érdekes, utána én is kilincseltem,
felhívtam három színházat, érdemes-e próbálkoznom. Egerből szóltak vissza először. Az ottani embereket egyébként nagyon megszerettem, de a szakmai oldal maga volt a langyos víz.
– Budapestre ez nem mondható el.
– Egy évig bírtam az újsághordást, közben amatőr színészkedtem Rákoskeresztúron. Később, barátaim unszolására, saját rendezésekbe fogtam, például A kopasz énekesnőt dolgoztuk fel. Kellett játszóhely, ezért Budafokon és a Józsefvárosi Klubban álltunk színpadra. Egyszer csak utóbbiban találtam magam mint művelődésszervező – egészen 1999-ig ott dolgoztam. Később áthívtak az angyalföldi József Attila Művelődési Központba, ott négy évig tanultam a szakmát. Közben a Józsefvárosi Klubban egy csomó előadást adtunk. Akkor már sok, a pálya perifériájára szorult emberrel találkoztam, dolgoztam, kineveztem hát magam rendezőnek. Egy nagy huszárvágással felköltöztem egy emelettel feljebb, és a helyi TV13 szerkesztő- műsorvezetője lettem. Elhívtak a Maskara színjátszó csoportba is, ahol Almássy Bettinától megtanultam, egy gyermekműsor is lehet igényes. Jelenleg mozgóképgyártó és videóműsorkészítő oktatásszervezői feladatokat látok el a Polifilm berkein belül itt, az Aranytíz Művelődési Központban.
– Mellesleg 2002-ben feladott egyhirdetést, hogy a XII. kerületi művelődési házban induljon el egy drámajátszó csoport. A felhívásra először csak két lány jelentkezett, majd jöttek a többiek az azóta Drazsénak nevezett csoportba. Ma is jönnének, ha ismét meghirdetné?
– Szerintem igen. Egyrészt nem mindenki van hozzákötve a tévéhez és a számítógéphez, másrészt az én nevem akkor és ma sem jelent semmit. Örömteli,
hogy elindult a Drazsé 2., ott tizenhárom fiatal kezdett el színjátszani, miközben
kisebb-nagyobb változásokkal a Drazsé 1. tizenkilenc fővel virágzik. Szeretem őket.
– Egy internetes közösségi oldalon szerelemnek nevezed a Drazsét. Miért?
– A Drazsé a szerelemnek az a része, amire azt mondom, hogy enélkül már nagyon nehezen élnék. Lépésről lépésre fejlődtek ezek a fiatalok, a kezem alatt nőttek fel, hiszen valaki 13 évesen került a MOM-ba, mostanra meg már nagykorúvá vált.
A Drazsé nemcsak a színházról, hanem a személyiségek épüléséről is szól. A színjátszás szerintem fontos ahhoz, hogy a fiatalok a felnőtté válás állapotát
átvészeljék.
– A Maskara, az oktatás, a Drazséegységét figyelembe véve mondhatjuk,
hogy megállapodott?
– Semmiképpen sem. Biztos vagyok benne, hogy történni fog valami, ami miatt teljesen másba kezdek majd. Egyébként Angyalföldön egy nyugdíjas csoportom is van, velük épp Csiky Gergely Nagymama című darabját játsszuk. Hihetetlen, mennyire lelkesek.
– Mrozek és Ionesco gyakran feltűnik az életében. Ennyire közel áll Önhöz az
abszurd?
– Én egy abszurd ember vagyok.Mindennapi ember, aki mindent fordítva
gondol és tesz.
Névjegy:
Rudas Attila
Született: 1972. január 4.,
Budapest
Iskolái: oktatás- és művelődésszervező, mozgóképgyártó és videóműsor-készítő
Tevékenységei: színész (Eger, Madách Színház Stúdió), művelődésszervező (angyalföldi
József Attila Művelődési Ház, Józsefvárosi Klub), rendező (Drazsé, Maskara, Beállítások)
(Bertold Brecht és Kurt Weill műve alapján színpadra állította: Rudas Attila)
Szereplők:
BICSKA MAXI
Schiller Gábor
PEACHUM, a "Koldusbarát" cég tulajdonosa
Rohrbeck Gábor
CECLIA, a felesége
Nacsa Nóra
POLLY, a lánya
Tóth Anna Piroska (1-jén); Pusztai Tünde (2-án)
TIGRIS BROWN, London rendőrfőkapitánya
Rónyai Balázs
LUCY, a lánya
Főglein Fruzsina (1-jén); Vető Anna (2-án)
KOCSMA JENNY
Balla Borbála
KIKIÁLTÓ, FILCH, KIMBALL tiszteletes, SMITH, MARY
Figlár Tamás
A BANDA
MŰTYÜR MÁTYÁSTökölyi Zsolt
ENYVESKEZŰ JAKABTurcsán Zsolt
FŰRÉSZ RÓBERTKosznovszky Márton
EDEBella Mihály
ÖRÖMLÁNYOK
DOLLYZoltán Dominika
VIXENMargit Anna
BETTYCsepcsányi Adrienn
KISKURVASoignet Myriam
Brecht a színdarab történetével a londoni Soho sűrűjébe, koldusok, bűnözők, prostituáltak világába viszi el a nézőt. A Peachum & társa jövedelmező vállalkozást irányít, amelyben a koldusok termelik meg a profitot. A vállalkozás "ünnepre készül", hiszen a királynő koronázása minden szempontból busás jövedelemmel kecsegtet. Titokban azonban Polly, a Peachum házaspár lánya, örök hűséget esküszik Bicska Maxinak, a környék leghírhedtebb gengszterének. Peachum azonban nem tudja megemészteni lánya elvesztését, és az ügy érdekében nem riad vissza semmiféle eszköztől...
A Drazsé Drámajátszó Stúdió 2002 óta a XII. kerületi Művelődési Központ színjátszó köre. Tagjai középiskolások és fiatal felnőttek, akik az elmúlt évek során többször bizonyították rátermettségüket, tehetségüket. A Koldusopera a csapat első nagyobb szabású produkciója.
Jegyek válthatók a helyszínen, az előadás napján 800 Ft-ért.
Óbarok alig félórás út Budapesttől, az M1-en, Bicskétől néhány kilométerre, nyugati irányban. A Budapest-Bristol Express Színházi Társulat itt mutatta be szombaton este Brunner Tamás: „Kávéház” című darabját, ahogy azt korábban már olvashatták a PR Herald oldalain. A helyszín Pető Adél pszichológus kúriájának kis ligete volt, szabadtéri színpad, nézőtér - kellemes, andalító hangulat, mintegy ötven-hatvan néző, főként Budapestről kilátogatók, a ház asszonyának személyes meghívására.
A ház kétszáz éves, családi öröksége Adél asszonynak: romosan, lepusztultan, és eredeti bútorzatának nagy részének híjával vette át, s először nem is tudta mit is kezdjen vele. Majd lassan elkezdte helyre hozni, sokszor saját keze munkájával, olykor barátai segítségével. Miután a helyreállításnak ez a módja sajátos tempót jelentett a megújulásig, így volt ideje bámulatos ízlésének megnyilvánulnia, s ez a ház minden pontján jelen is van. Nem mindenütt volt lehetséges visszaállítani az eredeti stílusjegyeket, mégis az eredmény lenyűgöző.
Meggypiros előtérbe lépünk a verandáról, a házba való behatolás helye az érzékeny belépőt azonnal megfogja, amint a terasz zsalugáter-ajtaja becsukódik mögötte. Egy helyiséggel beljebb egy szobába lépünk, kandalló, lépcső és egy román kort idéző ablakbéllet itt a meghatározó, a fehér falak között a vékony vasrácsok hajlított formái némi hispano-mediterrán hangulatot is ide varázsolnak.
A kandalló előtt ülve kellemes tél-esti beszélgetés jelenik meg lelki szemeim előtt, de nincs idő semmilyen álmodozásra, elragad a ház hangulata, beljebb vonz, a következő helyiségben egy hatalmas rokokó képkeret, ezüstös-almazöld színben, mert ez a helyiség meghatározó színe, majd innen egy nagy terembe jutunk, ahol kényelmes ülőalkalmatosságok, fotelok és több tucat színes párna vár akár 20 embert is meghitt beszélgetésre. Közben Adél elmondja, hogy ez a szoba olykor workshopjainak is helyt ad, s megtudjuk egymásról, hogy volt egy közös mesterünk: Frank. Innen tovább hálószoba nyílik, hatalmas távol-keleti rattan fotellel, széles ággyal, diszkrét többszárnyú ajtóval.
A másik irányban újabb helyiség, majd egy csodálatos veranda. Itt-ott még néhány helyiség, ebédlő hatalmas késő rokokó tálalókkal, fehér bútorok, arany-zöld kárpitok és mindenütt meleg selymek, textilek az ablakok és ajtók nyílásai körül, illő színekben, olykor selyemrojtokkal, apró díszekkel. Az egész ház csodálatos, finom női energiát közöl az érkezővel. Úgy érzem egy intelligens, a lélek mélyéig látni képes asszony jeleníti meg lelke egy-egy vonását ebben a házban, a finom tárgyakban, díszekben, gyertyákban, füstölőkben, képekben, ólombetétes üvegablakokban és kövekben.
Az udvaron egy másik, kisebb épület, itt olykor fiatal művészek dolgoznak, alkotnak. A helyiségek hangulata itt is hasonló, leheletfinom környezet, csöndes, elmélyült és vidám alkotó tevékenységre sarkall.
A melléképülettől kissé odébb egy röplabdapálya méretű sík terület, amely fölé óvón borulnak a fák, ide van rendben készítve mintegy ötven szék, előttük színpad, itt lesz az előadás. Adél mindent megmutat és innentől kezdve otthon érezzük magunkat, bár a színtársulat tagjai kicsit izgulnak, de ez rendjén is van, színésznek, írónak, zenésznek tessen izgulni fellépés előtt, ez így van rendjén. Én könnyen vagyok: minden tartózkodásom elolvad, hamar beolvadok a környezetbe, elragad a ház, a környezet hasonlíthatatlan volta, a vendéglátó személyisége.
Lassan érkeznek a vendégek és egyszer csak hat óra lesz, éppen elég az ötven szék. Honti Margó és Beregszászi Olga az első sorban ülnek. A rendező úgy dönt, hogy közvetlenül a nézők előtt lesz a szcéna, s nem a színpadon. Brunnerrel nyit az este, bevezetőjével néhány perc alatt mosolyt, majd nevetést hoz a nézőtérre. Erre szólal meg a zene, lassan mindenki beleéli magát a valóban egyre inkább kávéházi hangulatba, ami azért mégiscsak varázslat: szabadtéren, ennek a miliőnek a hatásából átkerülni a darabba, nos ehhez valóban meggyőző szöveg és játék kell. Rudas Attila következik, aki vízállásjelentést – persze igen sajátos változatot – mond el, s ezzel visszavisz bennünket abba korba, amikor volt még vízállásjelentés a rádióban, s sokaknak ez volt az egyetlen kapcsa távoli vizekkel, városokkal, tájakkal.
Brunner szövege jól jön át, veszik a poénokat a nézők. Rudas kellő alázattal és tehetséggel áll a szöveghez, telitalálat a kritikai attitűd játékában, s annak ellenére tökéletesen érti a szöveget, hogy életkora okán nemigen lehet a vízállásjelentések korából saját élménye. Gecse Gábor zongorajátéka jelenetről jelenetre köti át a darabot, ami Debreczeny Dithkével (a Kávéház c. cikk kísérő képén) folytatódik, aki elébb csak ül a szcéna szélén, s csak jobb bokától lefelé játszik, ám abban benne van a jobb sorsra hivatott nő mélyről jövő megvetése az egész férfinem iránt, az arcjáték és a felsőtest mozdulatai csak kontrasztot adnak mindehhez. Ugyanis ő Aliz, a dizőz (ld.: Brunner kötetét), s egy darabig csak hallgatja a lepusztult kávéházba épp csak becsöppent szomorú kisember (Rudas) és az életunt, keserű, cinikus főúr (Brunner) dialógját. Ami miről is szólna? Persze, hogy arról a kiábrándultságról, aminek a főúr már a mélyén, míg a vendég egyelőre csak a szélén van. Brunner figurája olyan, mintha ott nőtt volna föl köztük, az összes cinikus pincér egymásra fényképezett átlaga. Rudas pedig gyorsan megszerzi magának az embert, szánja, mert óhatatlanul saját magát fedezi fel a figura tükrében. Hogy lehet ez a fiatal színész ilyen sokat tudó? Ja, persze: tehetséges. Az alakok mindnyájan elhagyottak, valódi kommunikációra képtelenek, bár megállás nélkül beszélgetnek, és úgy tűnik, mintha kapcsolat lenne köztük. Pedig nincs. A remekül megírt jelenetet a három színész jól hozza, a közönség pedig érzi: vele is történik ez, szinte minden nap. Debreczeny rendesen leiskolázza ezt a szegény pancsert, leveszi, ahogy azt a pesti (és minden nagyvárosi) éjszakában minden dizőz (hogy meg ne mondjuk az igazi foglalkozását) megteszi, a főúr rendesen szekundál hozzá, náluk a pasas pénze, aki ebből nem vesz észre semmit. A lúzerje… na, megérkeztünk, mi vagyunk a színpadon, bár a való életben nem mindig ez a dramaturgia zajlik, de az eredmény ugyanaz.
Taps. Nagy taps, ahhoz képest, hogy feltámadt a szél, és elviszi a hangot, de csak az utolsó egy-két percben. A közönség megveszi az összes, mutatóba hozott könyvet, ezek szerint valóban tetszett a darab. A színészek örülnek, és igen értő és kedves hangú gratulációt is bezsebelnek.
Néhány perc múlva üres a nézőtér, és olyan fura, hogy itt az elébb még zajlott a varázslat. Adél asszony azonban megjelenik és beinvitál egy kávéra a házba mindenkit.
Ott, a fantasztikus hangulatú szobabelsőkben a csevegő és lazán jövő-menő vendégek közt egy pillanatra úgy érzem, mintha Bódy Gábor „Psychéje” elevenedne meg a Kazinczyt alakító Pilinszkyvel, de aztán ez az impresszióm eloszlik, elcsenek egy szendvicset, ez visszaránt a valóságba: indulunk vissza Budapestre. Sajnáljuk, hogy el kell jönni, mert halljuk, hogy hajnalban Honti Margó dobbal vezetett meditácóján vesznek részt Adél és vendégei. S bár erről fájdalom, lemaradunk, megígérjük, hogy eleget teszünk jövő vasárnap estére szóló meghívásának, amikor is a korábban itt alkotó művészek műtárgyaiból nyílik egy kiállítás.
Vissza fogunk térni az álomba.
(Ha szeretnéd a darabot látni, még nem késtél le róla, a „Kávéház” című cikk alján a program – este 19-kor lesznek az előadások.)
Zuglóban a Kassák klubban láthattuk a Tetőtér Színtársulat és a Beállítások Színtársulat előadásában a Veszedelmes Viszonyok című produkciót.
Choderlos de Laclos regényéből az azonos című forgatókönyv alapján színpadra alkalmazta és rendezte Rudas Attila. Zene: Hulényi Gábor
Szereplők: Pálffy L.Péter, Kenéz Anikó, Kenéz Ildikó, Merényi Zsófia, Szivropulosz Szilárd, Kovács Ildikó, Csajka Mária, Heiner Péter, Debreczeny Edith.
A Beállítások és a Tetőtér Színtársulat közös produkciója, a Veszedelmes viszonyok különös feldolgozása volt látható október 29-én, szombaton a Kassák Klubban. A 18. század végének népszerű francia levélregényét Rudas Attila vitte színpadra, akit Zugló közönsége már a klub megnyitó ünnepsége óta ismerhet. Ekkor rendezte a Tetőtér Színtársulatnak Szép Ernő Május című darabját, míg a Beállítások amatőr színészeivel 2001 óta dolgozik. A Veszedelmes viszonyok már február óta a Kassák Klub műsorán van, az új szereposztás azonban az őszi évadban a darab megújulását is jelenti.
A tetőtérben felállított színpad előtt, a helytörténeti műhely századfordulós zuglói képeslapjaival díszített falak között a szereplők ismerősei és a környék érdeklődő nyugdíjasai hamar megtöltötték a mindössze hét sorból álló nézőteret. A baráti csevegést keringő zenéje szakította félbe, és a hátulról megvilágított lepedőn két alak táncolni kezdett. Az előadás „betáncolta” magát. Máris belecsöppentünk Valmont, a démonikus és fondorlatos csábító és Merteuil márkiné ármányainak kellős közepébe. Egy olyan világba, ahol a mesterien kifinomult emberismeret és az ezzel való játszma meggyalázza a szerelem fogalmát, és tragikus önpusztításba fordul. Miután magukba roskadva hallgattuk székünkben Valmont búcsúlevelének fájdalmas szavait, az árnyak újra táncolni kezdtek. A darab „kitáncolt”.
Pierre Choderlos de Laclos regénye, a francia rokokó egyik legmaradandóbb alkotása korunkban is éppoly érvényes, mint születésekor volt. Legalábbis ezt állítja róla Rudas Attila, a rendező.
- Nem volt semmi különös aktualitása, egyszerűen szeretem ezt a darabot - nyilatkozta lapunknak az előadás után. – Szerintem ez egy olyan üzenetet közvetít, ami helytől és kortól elvonatkoztatva, mindig érvényes. Azt, hogy az emberek mi mindenre képesek unalmukban. Hogy mennyire belemásznak mások életébe, ahelyett, hogy a sajátjukkal törődnének. Igaz volt ez az akkori arisztokráciára is, de igaz ez napjainkban is, amikor az internetes fórumokon az emberek jó dolgukban egymást szapulják. Annyi a változás, hogy a leveleket ma a képernyőn olvashatjuk.
Ezt szimbolizálja Rudas szerint az előadás keretét adó árnyjelenet is. A történetnek van egy zuhanó íve. Egy könnyed, játékos jelenetből kibontakozik a hiúság és a ravaszság szövevényes hálózata, ami a kiszemelt áldozatok után rátekeredik magukra az összeesküvőkre is, és megfojtja őket. Mindenki csalódott. És mégis: ugyanaz a kezdet, ugyanaz a vég. Semmi sem változik. Az emberek valójában ugyanúgy űzik tovább kis játékaikat.
A darab örökérvényűsége és a konkrét körülményektől való függetlensége az, ami a Rudas által készített adaptációban dominál. Nem a regény eredeti világának, annak a dekadens kornak a kosztümökbe bújtatott felélesztése, mint a nemrégiben mozikban vetített film John Malkovich és Glenn Close főszereplésével. Ugyanakkor nem is a történet saját korunkba történő átültetéséről van szó, ahol a szereplők a kastélypark árnyékos zuga helyett számítógép előtt ülve olvassák a várva várt leveleket. A megvalósítás minden eszköze a kortalanságot igyekszik tükrözni. A színpad fekete, a díszlet csupán három fehér doboz, aminek különböző irányokba való forgatása a különböző helyszíneket jelzi. A szereplők ruhája is fehér és fekete, csupán a kurtizán jelenik meg égővörösben és a levélpapíroknak van némi halvány színárnyalata. Rudas tudatosan próbál meg minden felesleges kelléket mellőzni, olyannyira, hogy a párbajjelenetet is közvetlen ökölharcra változtatja. Így aztán a mégis megjelenő néhány kellék rendkívül erős szimbolikus értéket kap. Mint a golyók, amit Valmont morzsolgat a tenyerében, vagy a pohár tiszta víz, amit az inas felkínál egy-egy jelenetben.
Akár a Veszedelmes viszonyok önálló életének egyik jele lehet az is, hogy a tavaszi hat előadás után most új főszereplővel bűvöli el a közönséget. A vicomte szerepében ezúttal Pálffy L. Péter tetszeleg, aki a márkinét játszó Kenéz Anikóval meglepően könnyed harmóniában mozog a színpadon. A tiszta lelkű Tourvelnét a női főszereplő testvére, Kenéz Ildikó játssza, aki már a szintén Rudas által rendezett 2003-as A tudós nőkben és a 2004-es Májusban is remek alakítást nyújtott. A naiv Danceny lovag bőrébe bújt Szivropulosz Szilárd és a kurtizánt alakító Debreczeny Edith februárban csatlakozott a Beállítások Színtársulathoz.
- Már akkor is nagyon összeszokott társaság volt, látszik, hogy sokat dolgoztak együtt. – mondta a szereplő, aki szót ugyan nem, de erőteljes erotikus mozdulataival feltűnő szerepet kapott. – Mindamellett hamar befogadtak, és miután már nagyon régóta keresek egy amatőr társulatot, örülök, hogy végre megtaláltam a helyem.
A különös adaptációt az őszi bemutató után idén még november 19-én és december 10-én, januárban pedig még két alkalommal láthatja a zuglói közönség. Ezt követően pedig majd a Julie kisasszony című darabban mutatja meg újra magát Rudas Attila csapata.
AJÁNLOM AZ OLDALT
dolgozott, idővel rendezni kezdett. Kipróbálta a művelődésszervezést és a televíziózást is, jelenleg oktató és több színjátszó csoport vezetője. Elmondása szerint sosem fog megállapodni, abszurd életébe ez nem fér bele. A XII. kerületi művelődési központ
Sohni Hasan illusztrációja 
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum